Az elmúlt 11 hónapban, amióta anya vagyok, számos alkalommal tették fel nekem azt a klasszikus kérdést: „Na, és milyen az anyaság?” Nos, őszintén szólva, nehéz egy mondatba sűríteni, hogy milyen is eddigi életem legnehezebb és egyben legcsodálatosabb próbatétele. Általában nem is tudok rá érdemben válaszolni.

Közeleg Anyák napja,

valamint a kislányom hamarosan betölti az első életévét, így az alkalom pont ideális arra, hogy visszatekintsek az elmúlt esztendőre és írjak arról, hogy milyen is számomra az anyaság. Bár jelenleg komoly kihívást jelent összeszedni a gondolataimat, hiszen a szókincsem készlete a kimerültség hatására minimálisra csökkent. Ez rendszeresen társul a feledékenységgel. “Mommy brain” vagy “Momnesia”…szokták mondani.

Jelenleg épp a fogzás miatt vagyunk picit kimerültek. Ismét kibújt 2, szóval hátha lesz most egy kis nyugi. Azt hittem lassan elindulunk az elválasztódás útján, – mivel lényegesen csökkent a szoptatások száma – majd hirtelen minden felborult. Úgy érzem, mintha visszarepültünk volna az időben, amikor pár hetesen egész éjjel rajtam aludt. Déja vu…micsoda érzelmi hullámvasút volt a 4. trimeszter! Amikor arcon csap a valóság és rájössz, hogy anyának lenni messze túlmutat azon a cukormázas képen, amelyet korábban festettél magadnak róla. Ugyanakkor próbálod feldolgozni azt a mérhetetlen szeretetet, amivel az anyaság megajándékozott…amit eddig elképzelni sem tudtál.

“És hogy alszik éjszaka?”

… a másik leggyakoribb kérdés, amire általában azt válaszolom: “Egész jól.” Mert egyébként tényleg egész jól. Rengeteg rémsztorit hallok arról, hogy mennyi baba virraszt éjjel, vagy felcseréli a nappalt az éjszakával. Nálunk ilyen sosem volt. Bár tény, hogy a 11 hónap alatt nem volt még átaludt éjszakánk, amihez egyébként gyorsan hozzá lehet szokni. Mármint elfogadod, hogy a fáradtság állandósul.

De a kimerültség csak az érem egyik oldala, a másik sokkal csillogóbb.

Amikor reggel kinyitom a szemem és rám mosolyog a kislányom, sokszor el is felejtem, hogy ismét egy nehéz éjszakán vagyunk túl. Amikor együtt játszunk és felfedezünk nem stresszelek a felhalmozódott teendőkön. Amikor meghallom a gyönyörű nevetését, akkor már túl is teszem magam azon, hogy korábban mennyire sírt valami apróság miatt. És amikor megugrunk egy-egy fejlődési mérföldkövet és látom formálódni a kis személyiségét, arra pedig nincsenek szavak. Megáll az idő…vagyis, bárcsak megállna.

Rengeteg mindent tanultam az egy év alatt. És a kislányom volt a legfőbb tanítóm. Mekkora közhely, ugye? De ez az igazság. Még csak most, amint írom ezeket a sorokat, ébredek rá igazán. Tudjátok, hogy mi a legnagyobb lecke? Elfogadni azt, hogy már nem én diktálom a tempót, hogy már nem én, egymagam osztom be az időmet. Piszkosul nehéz elfogadni! De a kislányom folyamatosan tanít lelassulni, megélni a pillanatokat és türelmesebbnek lenni. Nagy kihívás ez a mai rohanó világban! De megéri! Megéri lelassítani, jelen lenni és elraktározni ezeket a pillanatokat, mert pont ezek adnak erőt a mindennapokhoz.

Hát, valami ilyesmi az anyaság.

Magasságok és mélységek egész sora rejlik ebben az egyszerűnek tűnő szóban. Egy teljesen új dimenzió. Egy olyan végeláthatatlan, kifogyhatatlan szeretet, amelyet nem lehet elmagyarázni. Aki édesanya, tudja. Ez a szeretet a varázserő, ami segít túllendülni a nehézségeken.